A törvényalkotás logikája, illetve a törvény végrehajthatósága azt követeli meg, hogy évközben ne változtassunk fontos, jelentős jogszabályokon. A kormányzat érzékelte ezt a nyomást a termékdíjas szabályzás esetében is. Amikor 2010-ben elindult a jogalkotási munka, azt a célkitűzést határozta meg a környezetvédelemért felelős államtitkárság, hogy a 2012. január 1-el lépjen hatályba az új szabályozás.

Mindezt figyelembe véve az új szabályok 2012. évi hatálybalépéséhez szükség volt az Országos Hulladékgazdálkodási Ügynökségre vonatkozó szabályozás korábbi, 2011. szeptember 1-jei hatályba lépésére. Az új szabályok érvénybelépése előtt számos előkészítő munkát kell elvégezni, így az ügynökség megalapítását, szeptember 15-ig az Országos Gyűjtési és Hasznosítási Tervet, amely ma már a miniszteri jóváhagyás fázisában van. Meg kell indítani továbbá a 2012. évi hulladékhasznosításra vonatkozó közbeszerzési eljárásokat és a pályázatokat, november 30-ig el kell bírálni és a szerződéseket még az idén meg kell kötni a nyertesekkel.

Ezek nagyon szűk határidők, melyek tartása az ügynökség létrehozása során különös jelentőségű, a jövő évi zökkenőmentes átmenetnek fontos feltétele. Vannak, akik úgy gondolják, hogy január 1-jétől bekövetkezik Magyarországon egy Nápoly-szindróma, de ez teljességgel kizárt. Elég jól látható, hogy azok a fajta közszolgálati feladatok, amelyeket január 1-jétől az új rendszerben kell majd megvalósítani, hogyan fognak létrejönni, melyek a jelenleg működő rendszer továbbgondolását, fejlesztését jelentik. Ezeknek a feladatoknak az ellátása vélhetően semmiféle csúszást nem fog szenvedni, a hulladék nem fog az utcán heverni, el fogja azt vinni a közszolgáltató, működni fog a szelektív gyűjtés, hiszen a közszolgáltatók feladata alapvetően nem változik, nem csökken, éppen hogy bővül idővel. Az ipar által produkált hulladék kicsit más helyzetben van. Ebben a szegmensben a hulladék, koncentráltsága folytán jelentős piaci értéket képvisel, a piaci verseny fokozottan érvényesül. Mindazonáltal kellő önmérséklettel, az állam és a versenyszereplők együttműködésével ezen a piacon is létrehozhatók a szerződések 2011 folyamán.

A környezettudatosság növelése

A jelenlegi rendszerben különösen problematikus a környezettudatosság megjelenítése. A mai eszközrendszerből hiányoznak azok a motivációs tényezők, illetve azok az állam részéről a társadalmat képviselő érdekérvényesítő eszközök, amelyek biztosíthatnák, hogy valóban egy környezettudatos, és a társadalmi érdekeknek megfelelő rendszer működjön. Ehhez úgy gondoljuk, hogy több lépésen keresztül lehet eljutni. Az első és a legfontosabb, hogy új szervezeti sémát kell kialakítani, olyan szervezeti struktúrát létrehozni, amely világosan mutatja és biztosítja azokat a részfeladatköröket, amelyeket meg kell valósítanunk ahhoz, hogy a fő célunk teljesüljön. Továbbá a díjfizetési rendszeren is változtatni kellett. A jelenlegi szabályozás áttekintése során nagyon sok olyan elemet azonosítottunk, amely a díj meg nem fizetéséhez kapcsolódik, ugyanakkor nagyon kevés olyan elemet találtunk, amelyek a tényleges díj megfizetését szolgálja. Szerettük volna, ha ebben érdemi változás történik, mert nem fogjuk tudni az új rendszert megvalósítani, ha nincs hozzá elegendő forrás, márpedig az Európai Uniós és a hazai kötelezettségeinket teljesítenünk kell.

Különös jelentőséget tulajdonítunk a társadalmi tudatformálásnak, mint a környezettudatosság erősítésének egyik legerősebb eszközére. Öt százalék jelenleg a törvényben, illetve a rendeletekbe beépített költséghányad, amit ma a hasznosítást koordináló szervezeteknek társadalmi tudatformálásra kell költeniük, amelyet az új szabályozás az OHÜ esetében megemelt hét százalékra. Ez a ráfordítható hányadban 40%-os relatív növekedés a termékdíj bevétel jelentős emelkedésével abszolút értékben a rendelkezésre álló forrás többszöröződését jelenti. Tény, hogy más uniós országokban a termékdíj bevételek sokkal magasabb részét, 20-30, sőt van olyan ország, ahol 50 százalékát költik a társadalmi tudatformálásra, de kezdetnek ennyit látott a környezetügy vállalhatónak. Jelenleg kb. hatmillió ember számára elérhető a szelektív hulladékgyűjtés, de ebből a hatmillió emberből alig vesz részt aktívan a szelektív hulladékgyűjtésben egymillió! Nagyon alacsony azok száma, akik önszántukból gyűjtik szelektíven a hulladékot, mert az emberek környezettudatossága még nem elég fejlett. Ez a tudatosság fejleszthető, több módon is. Egyrészről tájékoztatással, meggyőzéssel, vagyis tudatformálással, másrészről azzal, hogy pénzügyileg is érdekeltté tesszük a szelektíven hulladékot gyűjtőket. Mindkét eszközt aktívan alkalmaznunk kell!

A cél: az adminisztráció csökkentése és bevételek növelése

Nem titkolt cél, hogy növekedjen a bevétel, amelyet az új rendszer meg is fog valósítani. 2008-ban, amikor a vámhatóság vette át az adóztatási feladatokat, majd 29 milliárd volt a termékdíj bevétel. Tavaly nem sikerült 17 milliárdot sem elérni, idén már talán ennyit se, és jövőre talán még kevesebb lenne, ha a jelenlegi rendszer maradna fenn. A mostani rendszer egy lefelé szálló tendenciát mutat a bevételeket illetően, amely elfogadhatatlan, hiszen a termékdíj bevételnek legalább egy minimum szinten kell maradnia ahhoz, hogy az elvégzendő feladatokra forrást teremtsen. A feladatok ráadásul kétféle módon jelentkeznek. Egyrészt közvetlenül, a keletkező hulladék kezelésén keresztül, másrészt közvetetten, a termék létrehozása és használata során keletkező szennyezés által. Utóbbi költségről gyakran megfeledkezünk, holott a termékdíj egy részének éppen ezt kellene kompenzálnia. Mire is kell gondolni, egy konkrét példán keresztül érthetjük meg. A gumiabroncsról tudjuk jól, hogy kb. 8-12 százaléka elkopik az úton. Az apró részeket, amelyek az aszfalton lekopnak, a szél elfújja, majd pedig a levegővel belélegezzük. A gumiabroncsban több száz, akár több ezer anyagkomponens van, tehát előre megmondhatatlan hatásai lesznek annak a morzsaléknak, ami keletkezett, és bekerül az ember szervezetébe. Az ilyen hatások következményeképpen megbetegedhetünk. Arra sincs módunk, hogy hirtelen megszabaduljunk ezektől a hatásoktól, hiszen nem mondhatjuk azt, hogy ne használjanak gumiabroncsot az emberek, mert akkor leállna a közlekedés. Tehát ezt a fajta külső hatást tűrnünk kell, miközben az általa okozottak költséget jelentenek a társadalomnak. Az ilyen típusú (a vételárban meg nem fizetett) költséget nevezzük externális költségnek. Ahol ilyen felmerül, ott azt a társadalomnak valahogyan kompenzálnia kell, tehát valamilyen módon forrást kell biztosítania arra, hogy az ilyen típusú szennyezések, és az abból következő károkozások valamilyen módon ellentételezve legyenek. Azon lehet vitatkozni, hogy jó módja-e ennek a költségnek a termékdíjba történő beépítése, vagy van-e ennél jobb módszer, de mindenképpen ez egy járható út.

Az előkésztés során elemeztük a jelenlegi szabályozást, azt a 15 éves organikus fejlődéssel kialakult joganyagot, ami szeptemberig hatályban volt. Az elemzés eredményeként megállapítottuk, hogy sok olyan eleme van a jelenlegi szabályozásnak, amit meg kell tartani, amelyekre szükség van, amelyek úgy helyesek, ahogy kialakításra kerültek. Gondolok itt a különféle jogtechnikákra, a visszaigénylés és a befizetés módjára, az átvállalásra, melyekről alapvetően kimondható, hogy szükséges, hasznos elemei a törvénynek. Viszont megállapítottuk azt is, hogy ezek között az elemek között nagyon sok olyan is van, amelyek nem életszerűek, meghaladta az idő azokat. Tehát bizonyos részleteikben változtatásra érettek még ezek a megmaradó elemek is.

A tárgyi hatály bővítésére a jövőben kerül sor

A termékdíjtörvény tárgyi hatálya alatt számos termék volt, amelyek az idők folyamán lecsökkentek a mai hat termékkörre. A módosítások irányának éppen az ellenkezőjének kell lennie a jövőben, vagyis szélesíteni kell a termékdíj-köteles termékek körét. Új termékeket kell bevonni, amelyek még nincsenek a szabályozás hatálya alatt, vagy régebben alatta voltak, de valamiért kikerültek alóla.

A kötelezetti kör esetében fontos annak folyamatos vizsgálata és értékelése, hogy megfelelő helyre lett-e telepítve a díjfizetés. Ennek szellemében került felülvizsgálatra a jelenlegi gyakorlat, amely az Európai Unió direktívájához kényelmes csatlakozást biztosítva a csomagolás kibocsátójára terheli a díjfizetés feladatát. Ennek a megoldásnak a nehézsége, hogy a kötelezettek száma százezres nagyságrendű, hiszen kötelezetté válik a sarki virágárus is. Jól jellemzi a helyzetet, hogy a NAV három év megfeszített munkájával 50 ezer kötelezettet tudott beterelni a rendszerbe, miközben ennél több maradt kívül. Az új szabályozás következtében megváltozik a kötelezetti kör, a díjfizetést átterelődik a csomagolószer gyártójára. Heves viták folytak az előkészítés során ezzel kapcsolatban, mert a csomagolószerek azonosítása, adóztatása sok kérdést vet fel. A csomagolószer ugyanis nem minden esetben válik csomagolássá végül. A rendszer ilyen logikával történő felépítését még az is nehezíti, hogy az EU elvárása csomagolásra vonatkozik, nem pedig csomagolószerre, ezért az államnak az ilyen rendszerű díjfizetés mellett extra adminisztrációs feladata keletkezik. A csomagolás mellett szóló érvek elsősorban tehát kényelmi jellegűek. Könnyebben megfelelünk az Európai Uniós adatszolgáltatási és adminisztrációs feladatainknak ebben az esetben. Másfelől a csomagolásra terhelt termékdíj szétdelegálja a felelősséget, hiszen nagyon sok, százezres nagyságrendű azoknak a kötelezetteknek a száma, akik a csomagolás termékkörben érintettek lehetnek. Ezt rendkívül nehéz nyomon követni, kontrollálni, a díjfizetés megtörténtét minden esetben biztosítani. A jelenlegi gazdasági helyzetben az így elvesző bevétel pedig különösen fájdalmas. Egyes becslések szerint ez a veszteség elérheti a beérkezett bevételnek akár a 10-15%-át is.

A 2011-es évben nagyjából 13 milliárd forint jut a hulladékgazdálkodásra a licenc díjakon keresztül. Hogy ebből mennyi jut valójában a hulladékgazdálkodási piacra, arról nincsenek pontos adataink. Ha a bevételből levonjuk a koordinátorok kötelező kommunikációra költött öt százalékát és a többi működési költséget, körülbelül tízmilliárd forint lehet az az összeg, ami a hulladékhasznosításra jut. Ezen felül 15 milliárd forint termékdíj kerül befizetésre, így együtt 25 milliárd forint a termékdíjas bevétel ma. Ezek mellett a becslések szerint 45-50 milliárd forint az adminisztrációs költség, tehát duplája az adminisztrációs költség annak, mint amennyi bevétel keletkezik, és majd ötszöröse annak, mint amennyi valójában a működésre fordítódik. Olyan rosszak az arányok, hogy ezen egyértelműen kimondható, hogy változtatnunk kell. A változtatás egyik legfontosabb eszköze az, hogy a csomagolás területén a csomagolószer válik termékdíjköteles termékké, mert így kikerül százezer kötelezett az adminisztrációs teher alól, és sokkal kevesebb, legfeljebb párezer kötelezettre marad a fizetési kötelezettség, és ezzel járó adminisztrációs teher. Egyes becslések szerint ez mindössze 10 milliárd Ft-os tehercsökkenést okoz az adminisztráció területén, más becslések szerint 15-20 milliárd Ft a várható nyereség.

A gyártói felelősség elve

Megtartotta az új szabályozás a gyártói felelősség elvét. A hulladék keretirányelv egy olyan eszköztár a környezetvédelem és a gazdaság kezében, amelyet a tagországok az abban meghatározott célok elérése érdekében alkalmazhatnak. A gyártói felelősség elve egy fontos eszköz, azok mellett, hogy jól érzékelhető a gyengesége is. A gyártói felelősségnek a tisztán, egyszerű módon történő alkalmazása ugyanis problémákat fog generálni a piacon, mivel szegregálja a hulladékpiacot: Az, aki könnyen, egyszerűen, jó feltételek mellett tudja alkalmazni a gyártói felelősség elvét és nagy mennyiségű hulladékot tud saját körben feldolgozni, az ennek az előnyét fogja érezni. A tevékenységének az eredménye az lesz, hogy az így egyénileg kezelt hulladék nem a közös rendszer részeként kerül feldolgozásra. Ebből az következik, hogy azok a hulladékok maradnak a közösben az államnak, a közszolgáltatóknak, amelyek kevésbé értékesek. Ez nem baj, de hosszabb távon, hogyha ezt a logikát követjük, akkor felborulhat a piac, hiszen a közszolgáltatóknál, valamint azoknak, akiknél nehezebben értékesíthető hulladékok vannak, olyan feladatok jutnak, amelyek önmagukban veszteséggel, nagy támogatással láthatók csak el. Törekedni kell tehát az egyensúlyra a gyártói felelősség elvének érvényesítése és alkalmazása tekintetében.

Megszűnő szabályozási elemek

A legfontosabb megszűnő elemek: a mentesség, a levonás, a kedvezmény jogintézményei. Valójában az új szabályozásban is van mentesség, sőt a mentesség most került igazán a helyére, azzal hogy a felső hasznosítási arány teljesítése a mentesség feltétele. Tehát aki elérte azt a begyűjtési, hasznosítási arányt, amelyet az Európai Unióban konszenzussal a tagállamok felső hasznosítási aránynak elfogadtak, annak nincs további kötelezettsége, és ezért a termékdíjfizetési kötelezettsége is lecsökken egy alacsonyabb mértékre, a rendszerfelügyeleti díj értékére. Tehát a mentesség valójában megmaradt, és most került összhangba a hulladék keretirányelvvel. Megszűnik a kötelezően alkalmazandó számlazáradék is az új szabályozás szerint.

Az új szervezeti struktúra

Új szervezeti sémát valósít meg a Termékdíj Bizottság és az Országos Hulladékgazdálkodási Ügynökség. Joggal merül fel a kérdés, hogy miért kellett két szervezetet létrehozni? Azért, mert a Termékdíj Bizottság a feladatoknak az előkészítője, a piacot szabályozó alapinformációk meghatározója, az ehhez szükséges döntések meghozatalában előkészítő a miniszter számára, míg az Országos Hulladékgazdálkodási Ügynökség a miniszteri döntések végrehajtó szervezete. Világosan szétválasztásra került egymástól a tervezési és a végrehajtási szint és feladat. A Termékdíj Bizottság teremti meg a kapcsolatot ipar és az állami irányítás között.

Termékdíj Bizottság

A Bizottság létrehozásának alapvető célja hiteles és autentikus fórum teremtése, ahol az ipar szereplői és az állam kicserélheti véleményét, ütköztetheti álláspontját, ahol érdemi munka alakulhat ki a termékdíjas szabályozás és a termékdíj-köteles termékekből képződött hulladékok hasznosításának sarkalatos kérdéseivel kapcsolatosan. A Bizottság négy állami delegáltból, négy ipari delegáltból, valamint egy kilencedik független szakértőből áll, utóbbit a civil szférából, vagy a tudomány területéről delegál a miniszter. A Bizottság tanácsadó szervezete a miniszternek, alapvető funkciója a döntés-előkészítés. A végső döntés minden esetben a minisztert illeti. Ennek oka, hogy a kötelezettséget Magyarország az EU-tól kapta, melynek teljesítése kötelezettség, ezért pedig végső soron a környezetvédelemért felelős miniszter a felelős. Cél a Bizottság transzparens működése, lehetőség szerint olyan döntési mechanizmus kialakítása, amely biztosítja világosan láthatóvá teszi a döntések szakmai megalapozottságát. Megjegyzendő, hogy a 2012-es évre nincs feladata a Bizottságnak, mert ezek a kezdeti feladatok beépültek az új törvény szövegébe. Viszont a következő években az előkészítő munkát már a Bizottságnak kell elvégeznie. A Bizottságnak albizottságai lesznek az egyes anyagáramok csoportjainak megfelelően: csomagolási albizottság, elektromos és elektronikai berendezésekkel foglalkozó albizottság, gépjárművekkel kapcsolatos termékekkel és hulladékokkal kapcsolatos albizottság, különleges anyagáramok albizottsága, és egy iparfejlesztési albizottság. Utóbbi feladata az országos jelentőségű fejlesztési célok és feladatok tárgyalása, értékelése.

Országos Hulladékgazdálkodási Ügynökség

Az ügynökség száz százalékban állami tulajdonban áll, nonprofit jellegű. A jelenlegi koordinátorok egy részénél a kötelezettekből kialakított tulajdonosi szerkezet óhatatlanul azt eredményezi, hogy a koordinátor érdekelt a gyűjtési és hasznosítási költségek minden határon túl történő csökkentésében. Ez árspirálhoz vezetett, mely mára kezelhetetlenül alacsony díjakat eredményezett a piacon egyes hulladék részáramokban. Az OHÜ a miniszter által jóváhagyott, a Termékdíj Bizottság által meghatározott célok és feladatok végrehajtását végzi. Fontos feladata, hogy együttműködjön a hatóságokkal. A végrehajtás során közvetít, nyomon követ, megrendel, támogat, tehát a hulladékgazdálkodás irányítását tartja kézben.

Az OHÜ nem veszi át a hulladékgazdálkodás gyakorlati végrehajtási feladatait, tehát nem fogja a szemetet begyűjteni és elszállítani, se hasznosítani, hanem mindezt a tevékenységet irányítani és koordinálni fogja.

Az OHÜ három fő szervezeti egységből és igazgatói kabinetből áll. Az operatív szervezeti egység kapcsolatban áll az ipari szereplőkkel, elsősorban a szolgáltatókkal, ellenőrzi azokat, szerződést köt, javaslatokat készít elő, adminisztrál, dokumentál. A gazdasági szervezet biztosítja a működőképességet, az informatikai struktúrát, a bérszámfejtést, stb. A koordinációs szervezet előkészíti és kivitelezi a jogszabály változtatásokat, valamint felel a kommunikációért.

Összesen mintegy 120-150 fős létszámmal fog teljes kiépítettségében működni az Ügynökség. Ez évben 50 fő felvétele fog megtörténni. Kezdetben 40, később 80 főre emelkedne azoknak a száma, akik megfelelő képzésben és felkészítésben részesülnek ahhoz, hogy szervezetten és megfelelő hatékonysággal hajtsák végre az ellenőrzési feladatokat. A jelenlegi 24 koordináló szervezetnek úgy számoljuk, hogy 90-100 főállású alkalmazottja van és ebből a létszámból összesen két fő az, aki eddig főállásban részt vett az ellenőrzésekben. Érezhetően nagyon szűk volt az a létszám, és az az erőforrás, amely az ellenőrzésre fordítható volt. Részben ennek tudjuk be azt, hogy évek óta stagnálás van a piacon, nem növekszik a hulladékbegyűjtés és a hasznosítás mértéke. Azzal együtt, hogy a koordináló szervezetek tették a dolgukat, működtek amennyire csak tudtak, de nem volt megfelelő eszközrendszerük, nem tudták a szükséges ellenőrzési feladatokat kellő hatékonysággal végrehajtani, igaz az is, hogy nem is kényszerítette őket erre senki. Mindezek következményeként a piacon szabálytalanságok alakultak ki.

Több helyszíni vizsgálat

Az OHÜ-nek az ellenőrzési tevékenysége keretében szélesíteni, bővíteni kell a vizsgálati helyszínek számát, valamint a vizsgálati gyakoriságot. Azok a gyűjtött hulladékok mennyiségére és összetételére vonatkozó országos, átlagos értékek, amelyekből ki lehet indulni a kibocsátási, gyűjtési és hasznosítási becslések során, jelenleg ugyanis nagyon szűkös, nagyon hiányos, ráadásul jobbára ellentmondó adatokon alapulnak. Nagyon kevés olyan hiteles mérés történik ma Magyarországon, ami alapján pontosan meg lehetne mondani a legfontosabb számítási, becslési alapadatokat, mint például azt, hogy mennyi csomagolópapír, azon belül mennyi italkarton van a települési szilárd hulladékban, vagy annak papír frakciójában, stb.. Minden erőnkkel azon leszünk, hogy a jövőben olyan rendszert építsünk fel, amely az ilyen kérdésekre is megnyugtató, naprakész és pontos választ ad. Ez elemi érdekünk, hiszen amíg ezek a feladatok nincsenek megnyugtatóan megoldva, addig egyhelyben fogunk topogni.

Ne legyünk álszentek

Vannak olyanok, akik azt gondolják, hogy semmi értelme szigorúbban ellenőrizni, mert a piacon mindenki elvégzi a saját munkáját, a törvényben kirótt, vagy szolgáltatás megrendelés útján tőle megrendelt feladatokat. Aki nem végezte el, azt majd a NAV felderíti, és szankcionálni fogja. Ez azonban nem ilyen egyszerű feladat. Tudjuk jól, hogy a hulladékgazdálkodás egy tipikus inverz piac. Tehát a hulladékgazdálkodásban ne legyünk álszentek és ismerjük el, hogy rendszerint az jár jól, aki nem szabályosan jár el. Általában a nem, vagy kevésbé környezettudatos, a nem szabályos eljárás előnyösebb. A lakos szintjén is olcsóbb és egyszerűbb kidobni a szemetet az út szélére, ha azért sokat kell fizetni, vagy nincs szemétszállítás, szemétgyűjtés. Az emberek jelentős része ezt meg is teszi. Ugyanezt fel kell tételeznünk sajnos az iparon belül is. Csak abban az esetben fog a rendszer jól működni, ha tudomásul vesszük ezt az alapvetést, hogy az inverz piac szabályai érvényesülnek. Az állami szerepvállalásra szükség van emiatt is, a jó működés érdekében. Az ellenőrzésnek a legfontosabb és legalapvetőbb oka ez a dolgok természeténél fogva jelenlévő nehézség. Az ellenőrzés célja, a szabályos működés biztosítása mellett, az állam számára megbízható adatbázis kialakítása és feltöltése, amelyből hitelesebb, pontosabb prognózisokat, becsléseket, számításokat készíthet, a bevételek és kiadások pontosabban megtervezhetőbbé válnak. Szintén erre az adatbázisra építhetők a környezetpolitika jelentős döntései, mint például az, hogy milyen típusú hasznosítási rendszereket lenne célszerű Magyarországon létesíteni, hol kellene azokat elhelyezni, milyen kapacitással rendelkezzenek, stb.

Nélkülözhetetlen ismeretek

A mai viszonyok között jól kiépült statikus ellenőrzési rendszer van Magyarországon, tehát a bizonylat-ellenőrzés, az utóellenőrzés, a pénzügyi ellenőrzés, az ehhez tartozó részletes eljárások rendelkezésre állnak, működnek. Ezek szükséges feltételei annak, hogy a társadalom, illetve az állam által megfogalmazott elvárásoknak megfeleljen a rendszer. Ezeket a statikus ellenőrzéseket továbbra is végre kell hajtani. De ezek mellett új ellenőrzési módszertant is be kell vezetni, mégpedig olyan ellenőrzési rendszert, amely a folyamatok ellenőrzését a folyamatok zajlása közben hajtja végre. Ezeket a dinamikus ellenőrzéseket a helyszínen kell végrehajtani, megfelelő gyakorisággal, ha kell folyamatosan. Ennek részeként szisztematikus adatgyűjtést kell végezni, és az így nyert adatbázist ki kell értékelni. Fontos felismernünk, hogy egy olyan összetett tevékenység, mint a hasznosítás ellenőrzése nem egysíkú feladat. Az eredményes ellenőrzéshez ismeretekkel kell rendelkezni az államigazgatás szempontjából, megfelelő járatossággal kell rendelkeznünk jogi kérdésekben, vagy például az adó- és vámhatóság szemszögéből is. Mindezek mellett az infrastruktúrával kapcsolatos ismeretekkel, fizikával, kémiával kapcsolatos ismeretekkel is rendelkezni kell, sőt informatikai ismeretekkel is, dokumentációkezelési ismeretekkel is rendelkezni kell, továbbá rendszerszervezési ismereteket és a technológiai ismereteket sem lehet nélkülözni. Mindezek együttes ismerete és alkalmazása teremtheti meg a megfelelő alapot a hatékony ellenőrzési rendszer kiépítéséhez.

Közös célért

Mindebből az következik, hogy nincs olyan szervezet, amely minden szükséges ismerettel magas szinten rendelkezne. Csapatot kell tehát alkotni, olyan struktúrát kell felépíteni, amely ezekre a kihívásokra választ ad. Ezért az Országos Hulladékgazdálkodási Ügynökségnek és a zöldhatóságnak, továbbá a NAV-nak az feladata és kötelessége, hogy a működőképesség és fenti sokrétű feladatok ellátása érdekében együttműködjenek egymással. Ez egy jelentős rendszerépítési feladat, amit meg kell valósítani a közeljövőben. El kell határoljuk világosan az Országos Hulladékgazdálkodási Ügynökség, a NAV, továbbá a környezetvédelmi hatóság feladatait. Ehhez az OHÜ ellenőrzési módszertant dolgoz ki. A különféle eseteket, az okokat és a szabályostól eltérő mintázatokat feltérképezi, valamint megállapítja, hogy milyen módon jöhetnek létre szabálytalanságok, és ezeket a szabálytalanságokat hogyan lehet azonosítani, kezelni. Az OHÜ a szolgáltatókat ellenőrzi, míg a termékdíjjal kapcsolatos ellenőrzéseket a vámhatóság végzi, míg a zöldhatóság feladata a környezetvédelmi engedélyeknek megfelelő működés biztosítása.

Megváltoznak a díjtételek is

Alapvetően - a 2010 óta tömeg alapon meghatározott – termékdíj befizetések és licencdíjak összesített mértékéhez igazodnak az új díjtételek is, mely díjakat be kell fizetni az állam számára. Kereskedelmi csomagolások esetén a jelenlegi termékdíjtételek mértékéhez képest egy elfogadható és valóban vállalható díjszabást határoz meg a törvény. A díjszabás kialakítása során a környezetvédelmi célok mellett a gazdasági szempontok figyelembe vétele is szükséges volt. A fokozatosság elvének érvényesítése miatt egyes termékek esetén azonban környezetvédelmi szempontból nem elfogadható díjszabás alakult ki. Nem reális az 56 forint/kilogrammos műanyag termékdíjtétel, mivel magára a begyűjtési és hasznosítási költségek fedezetére sem elegendő ez az összeg. Ugyanez igaz hatványozottan az üvegre. Az üveg esetén a 7 forintos díjtétel messze alatta van annak a szintnek, amelyik szükséges lenne ahhoz, hogy megfelelő mennyiséget gyűjtsünk és hasznosítsunk, miközben tudjuk, hogy 2012-ben 60 százalékra kell emeljük a gyűjtési arányunkat. A műanyag táskák esetén az 1300 forintos díjtétel egy környezetpolitikai cél volt, amellyel nem bevételt kíván fokozni a jogalkotó, hanem alapvetően vissza kívánja szorítani a műanyag reklámszatyrok használatát. Az a cél, hogy az évi 4500 tonna reklámszatyor kibocsátás helyett ne legyen több, mint évi 2500 tonna.

Új ösztönző elemek

Csökken a rétegzett italos kartonok díjtétele, kifejezetten környezetpolitikai célok miatt, mivel a rétegzett italos karton az elemzések alapján az egyik legkedvezőbb csomagolóeszköz. Az üveg egyutas csomagolás a legkedvezőtlenebb csomagolóeszköz, tehát itt egy lényegesen magasabb díj lenne a helyénvaló, amely a visszaváltás irányába terelné a piacot. Ez sajnos most nem teljesült, de mihamarabbi elérése fontos cél.

Az elektromos és elektronikai berendezések esetében átlagosan 30 forintos díjtétel került megállapításra. A számítások azt mutatják, hogy ez éppen elegendő a költségek fedezetére. Környezetpolitikai cél volt a szórakoztató elektronikai cikkek díjának magasabb szinten történő megállapítása. Történt ez elsősorban azért, mert ezek a termékek inkább tekinthetők luxuscikkeknek, mint a mindennapi élet elengedhetetlen kellékeinek. Ezzel a háztartási kis- és nagygépek, játékok, sporteszközök, stb. díjmértékét lehetett valamelyest alacsonyabb szinten tartani.

A gépjárművel kapcsolatos hulladékáramoknál, mint az akkumulátor, a gumiabroncs és az egyéb kőolajtermék esetén a változtatás különféle elvek szerint történt. A gumiabroncs esetén a növekmény ellenére olyan pénzügyi helyzet állt elő, hogy ebben a hulladékáramban fedezetlen kiadásai lesznek 2012-ben az OHÜ-nek. A megállapított 32 forintból nem teljesíthető a feladat. Az akkumulátorok és a kenőolaj esetében kisebb növekedés lett meghatározva.

Végül, de nem utolsó sorban egy fontos környezetpolitikai célról, az újrahasználat termékdíjmentessé tételéről ejtsünk pár szót. Környezetvédelmi szempontból a feladat egyszerű, világos. Az a környezettudatos cég, aki újrahasználatot valósít meg, ezzel erőforrásokat takarít meg és másokat is arra ösztönöz, hogy környezetvédelmi szempontból a lehető legelőnyösebb megoldásokat alkalmazzon, helyes, ha alacsonyabb díjat fizet, kevesebb a rá nehezedő adminisztrációs teher. Ennek megvalósítása azonban különösen nehéz feladat, mivel a díj- és adminisztrációmentesítés óhatatlanul azokat is ennek a lehetőségnek a kihasználására csábítja, akik nem kívánják az újrahasználat egyébként magasabb költségeit állni. Rendkívüli figyelmet kívánt ennek az egyszerűnek tűnő elemnek a beépítése a rendszerbe.